Péntek reggel, nagy útra indult a 46 fős gyarmati csapat. Cél, a bihari hegyek és a Boga völgye felfedezése volt. Miután megérkeztünk, azon nyomban kirándulni indultunk, a Bulz-kőre szerettünk volna feljutni. Az út elején megtapasztalhattuk, hogy nem elég a szándék, a természet nem adja könnyen magát. A hatalmas szárazság miatt porlott a talaj a lábunk alatt, és persze túrafelszerelés hiánya miatt is, nehezen jutottunk előre. Másztunk, visszacsúsztunk, megint másztunk, majd a csapat egy része úgy döntött, szeretné még megölelni az otthon maradt szeretteit, így visszafordultunk. A bátrabbak, dacolva mindennel tovább mentek. Én a visszafelé utat választók között voltam, abban a hiedelemben, hogy még könnyen visszafordulhatunk. Tévedtem. Ha nincsenek az életmentő fiúk, az első napon riasztani kellett volna a hegyimentőket. A szombat, teljes egészében a túrázásé volt. Feltett szándékunk volt, hogy most már tényleg meghódítjuk a hegyet, ha fene fenét eszik, akkor is felmászunk a Csonka kőre. E nélkül nem élet az élet! Az előző napi tapasztalataink ellenére is a legnagyobb elszántsággal róttuk az egyre meredekebb hegyi utat. Amikor elfogyott az út, és nem volt más hátra, mint előre - na az volt az igazi kaland! Láncban másztunk, kúsztunk, néha visszacsúsztunk (ilyenkor lepergett életem néhány filmkockája, és arra gondoltam, ha el merem engedni a fagyökeret, hívom a Medicoptert) Szerencsére a fiúk igazi példamutató férfiassággal segítettek, húztak, bátorítottak mindenkit, aki bajba került, hiszen nem volt visszaút, fel kellett mászni. Képeket ezen az útszakaszon nem volt módom készíteni, mert az állandó küzdelemmel voltam elfoglalva. Amikor végre remegő lábakkal, kimerülve felértünk a Csonka kőre, az onnan elénk táruló panoráma leírhatatlan volt. Mivel leírhatatlan, nem is írom le, másszon fel mindenki, aki látni akarja. :))) Hat órás túra után, elcsigázottan, de nagyon büszkén tértünk vissza a szállásra, hiszen legyőztük a félelmeinket, átléptük a saját sárga vonalunkat, tehát nagyon boldogok voltunk. Szállásadó jó gazdánk pedig tőlünk merült ki a vacsora felszolgálásában, hiszen 47 farkaséhes ember várta, hogy elé tegyék a vacsorát. Szegény úgy kimerült ebben a nagy munkában, hogy felszólított bennünket arra, hogy most már nehogy kérjünk valamit. ??? Egy kis turisztikai továbbképzés ráfért volna még szegényre, de ez már senkit nem zavart. Felszabadult iszogatás, nótapárbaj, és némi ajtó keresgélés után fél kettő után az utolsó boldog ember is álomra hajtotta a fejét. Vasárnap szállásadónk nagy örömére végre vidáman integethetett utánunk, hazafelé indultunk. Igaz, már majd négykézláb másztunk fel a buszra, (megszoktuk ezt az üzemmódot) de még várt ránk Nagyszalonta, ill. az ott lévő Arany János Emlékmúzeum. Nagyon fáradtak voltunk már, de a tárlatvezetőnk olyan szenvedélyes szeretettel mesélt a nagy költőóriásról, hogy arra nem lehetett nem odafigyelni.
Összegezve: nagyon kalandos, nagyon nehéz, nagyon vidám hétvége áll mögöttünk. Összetartásból: 5-ösre, vidámságból: 5-ösre, egymás iránti nyitottságból: 5-ösre értékelem a csapatot. Köszönöm, hogy veletek lehettem! :)))
Képek, az alábbi linkre kattintva láthatók.
