Advent első vasárnapja van. Felgyulladtak az adventi fények városkánk főterén, újra velünk vannak a betlehemi jelenet szereplői, és az óriás koszorún is meggyújtottuk az első gyertyát. Minden rendben, mondhatnánk így is, de vajon a szívünkben is elindult a várakozás, az elcsendesedés? Pedig mi emberek látszólag mindent megpróbálunk, hogy visszatérjen a varázslat: élő ünnepi adás a helyi Tv-ben, élő közvetítés a főtérről, karácsonyi kézműves mini vásár, helyi értékeinkből, forró tea és sült gesztenye, áhítat, szép zene, ének, stb...Sok ember nagy erőfeszítése azért, hogy valamit megérezzünk abból, hogy együtt lenni jó. Köszönet érte. Valami azonban árnyékot vet erre a fényre. Fájó volt nekem azt látni, hogy nem tiszteljük egymást annyira, hogy megfogjuk gyermekeink kezét, érezze: ünnep van, együtt vagyunk, figyelünk egymásra. Most egy picit nincs rohangálás, most egy picit átadjuk magunkat az ünnep varázsának. Ha nem így van, elsuhan mellettünk a csoda, nem tudjuk megélni. Mint ahogy sokan nem tudták ezt ma este sem megélni. Nagyon sajnálom! :(

Isten azon az éjszakán elküldte egyszülött fiát, hogy reménységet hozzon az embereknek, hogy megváltsa bűneiket, hogy a szeretet lángja mindenki számára látható legyen. A minap ritka égi látványban volt részünk: kettős szivárvány ragyogott a téli égbolton. A szivárvány a remény jelképe. Áldott adventet mindenkinek!