"Karácsony első napja van, köszönt és minden jót kíván, egy csíz a csupasz körtefán." (részlet, angol népköltés, Tarbay Ede ford.-folyt köv.)

Már úton vannak a gyerekeim, ilyenkor tele vagyok aggodalommal, hogy biztonsággal hazaérjenek. Szép az idő, szinte tavaszias, az időjárást tekintve semmi nem utal arra, hogy karácsony van. Tegnap este hazafelé sétálva a láttam, hogy a feldíszített ablakok mögött ünnep van. Vége a rohanásnak, a boltok hála az égnek bezártak, remélhetőleg nyugalom és béke költözött minden házba. A családok asztalán tálalva a finomabbnál finomabb étel, a jó bor, az illatos sütemény. Milyen jó együtt lenni! De szinte mindig hiányzik valami, vagy valaki. Van ahol nincs gazdagon megterített asztal, van ahol nincs elég jó meleg, van ahol nagyon hiányzik valaki, aki már nincs közöttünk. És akkor rájövünk, hogy hiába minden igyekezet, semmi nem lehet tökéletes, mint ahogy mi sem vagyunk azok. Semmi nincs olyan fontos, mint, hogy hibáinkkal együtt fogadjuk el egymást, gyakoroljuk az együttérzést, (önzetlenül, vissza nem térítendően!) és próbáljuk ki a feltétel nélküli szeretet misztériumát. Őszintén bevallom, nekem is nehezen megy, hiszen én is rosszul tűröm az önzést, az emberi butaságot, de mint ahogy Böjte atya mondta: "Jónak lenni jó." Gyakorolni kell, és egyre többször előfordul, hogy megértéssel, szeretettel fordulunk a másik felé. Ez nagyon jó!

Tegnap este elállt a lélegzetem és egy kicsit el is szégyelltem magam, amikor átmentem Anyuhoz, mert azt láttam, hogy minden helyiségben gyertya ég, ünneplőbe öltöztetett lakással és szívvel várt bennünket, a gyermekeit. Hogy miért szégyelltem magam? Mert én sokáig  nem tudtam így ünnepelni, de nagyon igyekszem, hogy másként legyen!

Áldott, örömteli karácsonyt!