Napsütötte téli-tavaszi délelőtt sétálni indultunk az ovis csoportommal. A közeli bolt elé érve meglátom az egyik hiányzó kisfiúnk, örömmel üdvözlöm, -Szia Janóka! Beteg vagy? -Igen. szól a válasz az anyukától. Ránézek anyukára, hang stimmel,frizura stimmel,de valami nincs rendben. -Anyukával mi történt?( kérdezem kedves mosollyal kísérve.) Úgy fel van dagadva az arca. ( értetlen tekintet, mintha nem értené mit kérdeztem) Mégegyszer próbálkozom. -Talán fáj a foga? Mert olyan dagadt az arca.( állapítom meg újfent) Anyuka teljesen hülyének néz mostmár. Végül megszólal: - Az ikertestvérem a boltban van. Nekem meg végem van! Próbálok valamit hebegni,majd elsüllyedek, köszönés, és tovább megy a csoport,vagy legalábbis szeretne, mert kollégám kedvesen megszólal: Nagymama?! Mitől olyan nagyok a szemeid? És itt tényleg végem van, összeesek a röhögéstől.

Kérdezhetnénk, mit csináltak ez alatt a gyerekek? Sajnos nem igazán értették a helyzetet, azt látták csak, hogy az óvónéniük nem bírja abbahagyni a nevetést, potyognak a könnyei és nem tud szigorúan véve szépen viselkedni.Aranyosak voltak, mert segítettek nevetni. :) Mindenesetre csodásan sütött a nap, vidámak voltunk, és a kutyát sem érdekelte, hogy néhány perce hülyét csináltam magamból.