Délutáni pihenő alatt az ovi kicsi konyhájában névnapot tartottunk. Finom házi süti, üdcsi,kis pletyó,és végül egy csipetnyi napi hír. " a kormány tervei szerint, a nyugdíjkorhatárt fokozatosan felviszik 65 évre" (mindannyian közelebb vagyunk az ötvenhez) Gyakran vagyunk fáradtak,de humorral még mindig át tudtuk segíteni egymást rossz napjainkon. A fantáziánk elsodort bennünket:" -hány négyzetméteres lesz az új ovi konyhája?-miért,talán negyven?-csak azért kérdeztem, mert arra gondoltam,vajon amikor 65 évesen névnapozunk a konyhában, elférünk a járókereteinkkel együtt?" Kitört a röhögés! Megindult a fantázia:"-tudod, majd jön Ödönke,és megkérdezi tőled-kirúgjam a járókádat? Vagy:" gondoltam valamire"c. játék. De mire is?! (már alig kapunk levegőt a röhögéstől,mindenkinek van újabb ötlete arra, milyenek leszünk 65 évesen) Aztán egyszercsak csend lesz. Kicsit nyomasztó csend. " Én nem akarom, hogy az unokám egy 65 éves óvónénihez járjon! (szólal meg valaki) Igazságtalan a kicsivel szemben,hogy egy minden tekintetben leamortizált pedagógus fejlessze őt. Igazságtalan velem szemben is, mert méltatlan helyzetbe kerülök azáltal, hogy lelkiismeretem és akaratom ellenére sem tudom ellátni a feladatom, úgy ahogy az a gyermeknek kijár. Már nem nevetünk. :( Vigaszként befaljuk az összes sütit,megisszuk az összes üdcsit, és megy minden tovább. Legalább jót röhögtünk.