Alkotói válságban szenvedek, a hőség olyan szinten lelassít, minden tekintetben, hogy jó pár hete nem jut eszembe semmi, amit érdemes lenne leírni, megosztani. Nyári uborkaszezon, vagy eseménytelenség? Nemtom. Esemény van bőven, hiszen minden hétvégén van valamilyen fesztivál a közelben, sajnos van amelyiket az eső és vihar mosta szét,(Vésztői Juniális) van amelyikre a hőség miatt látogatnak el kevesen. Látható volt ez tegnap este Dobozon is, a Mézes Napon, és az esti Kormorán koncerten is. Pedig a Kormorán, a drága Kormorán hozta a formáját, mint mindig. Minden egyes daluk egy ima, még akkor is, ha megbélyegzik őket a giccses, nemzetieskedgő szavakkal. Nem hiszem, hogy giccses lenne szeretni a hazánkat, hogy giccses lenne bizonyságot tenni a hitünkről, magyarságunkról, a reményről, hogy egyszer talán a közeljövőben felemelkedhet ez az ország. Felállhat abból a tehetlen, bágyadt állapotból, amiben egy generáció nőtt fel, akikkel elhitették, hogy nem kell gondolkodniuk, csak menni az utasítások szerint, akiknek lenyomták az önbizalmát, a hitét, megnyesték a szárnyát, hiszen úgysem szállhatnak messzire, minek az nekik.

Azt gondolom, jó, hogy van nekünk egy Kormorán együttesünk, jó, hogy a zene eszközével eljutnak ezek az elfeledett értékek fiatalhoz és időshöz egyaránt. A remény hal meg utoljára.