A történet két hete kezdődött. Épp készülődtünk az udvarra levegőzni a gyerekekkel, amikor Eszterkém odalépett hozzám, és szomorú arccal közölte velem, hogy nagy baj történt, a 223 éves bodobácsuk eltűnt, vagy meghalt. Első reakcióm az volt, hogy jót nevettem az egészen, hiszen ilyen nem létezik. (buta, képzelőerőtől mentes felnőttként talán természetes is volt ez.) És akkor megláttam a könnyes szemét, sírásra görbülő száját, és nagyon elszégyelltem magam. Ő valóban gyászolt. Gyorsan megöleltem, bocsánatát kértem, és már hárman, Barbival, elgyászoltuk a 223 éves bodobácsot. :(

A mai szép délelőttön ismét az udvaron játszottak a gyerekek, amikor Barbi ragyogó arccal jött hozzám, és kiabált, ugrált örömében, mert a 223 éves bodobács mégis csak él, megtalálták. :))) Nagyon örültünk! A közelgő tavasz melengető napsugarai előcsalták a bogarakat, közöttük a 223 éves bodobácsot is..

Milyen jó, hogy a gyermekek fantáziája ilyen gazdag, és milyen jó, hogy ennyit tanulhatunk tőlük. Mi, akik ebben a realista világban egyszerűen elfelejtjük használni a fantáziánkat, a képzelőerőnket letompítja a rengeteg képi információ, a világháló adta kényelem anélkül mutatja meg nekünk a világot és történéseit, hogy használni kellene a fantáziánkat. Lehunyni a szemünket és repülni a repülő szőnyegen, egy csodás világba, ahol tündérek élnek, ahol a jó és a rossz harcából mindig a jó kerül ki győztesen, ahol mégis újjáéledhet egy 223 éves bodobács is. :)