Nemrég a tél varázslatos oldalát mutattam néhány képen, most a súlyoabb oldalát szeretném "megvilágítani" Miután elkészültek a nem túl profi, de szép képek, azt követő napon tudomásomra jutott egy néni története, hogyan éli mindennapjait ebben a zord időben. Kisnyugdíjas, már rég elfogyott a téli tüzelő, dobozokat gyűjt, hogy a régi csempekályhát némileg felfűtse. Nem kért, nem panaszkodott, tudomásul vette, hogy ez van és talán így is marad. Halkan, szégyenkezve mondta el, amikor kérdeztem, hogy történhetett meg mindez. Nem vagyok naív, tudom, hogy nem egyedi esetről van szó, tudom, nagyon sokan fáznak azért mert nincs már fa, vagy nincs is miből pótolni, vagy csak egyszerüen spórolni kell, hogy elég legyen. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy hányan lehetnek hasonló helyzetben, hányan vannak, akik megszokták, hogy nem panaszkodnak, nem kérnek, mert úgyis nekik kell megoldani. Általában idős emberekről van szó, átéltek már sok mindent, összehúzzák magukat, és majd csak vége lesz már a télnek. Nem tudok szabadolni a gondolattól, hogy mit tehetnénk azért, hogy legalább tudjuk kikről van szó, hogy segíteni tudjunk valahogy. Nem tagadom, sokkolt a történet. Mi akiknek megadatott a meleg szoba figyeljünk a szomszédban élő nénikre, bácsikra, jelezzük, ha valaki bajba került-nem fagyhat meg senki!

"Az elfeledettekért"