Majd két éve, hogy utoljára írtam ide bejegyzést. Igen, hiányzott az írás, ez idő alatt annyira felpörgött az életem, annyi minden történt, hogy nagyon ritkán tudtam lecsendesíteni annyira az elmémet, hogy írni tudjak. Kerestem más feszültségoldó, agyradírozó technikákat,hogy pihenhessek. ((nordic walking, felnőtt színező) Jó volt nem használni az agyamat, csak átadni magam a pillanat csendjének.
A legszebb dolog, ami ez alatt az idő alatt történt, az, hogy megtapasztaltam milyen nagyszülőnek lenni. 2014. január 23-án megszületett az én drága unokám, Barnabás. Sok-sok öröm, fájdalom és aggódás jellemezte az első évet. Nem hiszek abban, hogy azonnal jó érzés nagyszülőnek lenni. Ezt is tanulni kell, ez is egy folyamat és mondhatom, csodálatos folyamat. Csodálatos, ahogy én magam is átalakulok, ahogy más lesz a viszonyom a gyermekemmel, ahogy megtanulok hátralépni egy lépést, ha szükséges (még, ha nagyon nehéz is!), ahogy egyre jobban megismerjük egymást, és egyre erősebb lesz a kötelék közöttünk. Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy megérhettem!
Ez év elején egy nagyon fájdalmas veszteség is ért, elvesztettem egy igen kedves barátomat. Végig kísértem őt hosszú betegségében, ott voltam utolsó napjaiban, és életemben először találkoztam a halállal. Megrendítő volt! Amikor fogtam a kezét, simogattam az arcát, tudtam, hogy ott van a halál. Beleégett a retinámba ez a kép. Életemben először éreztem iszonyú magányosnak magam! Nem volt akivel megosszam ezt a fájdalmat, aki átölelt volna, hogy egy picit ölelésével levegyen a teherből, amit hordoztam.
A jelen pedig itt van. Az élet robog tovább, hatalmas sebességgel. A világ kifordult magából, keletről elindult egy megszámlálhatatlan néptömeg, vegyes érzelmeket keltve bennünk. Vegyes érzelmek, szánalom, félelem, összezavarodottság. Indulatok, szorongás a jövőt illetően, és kérdések sokasága. Miért jöttek, hová tartanak, valóban menekülnek, vagy veszélyt jelentenek számunkra, tudnak, akarnak beilleszkedni az európai kultúrába, vagy átrendeződik a világ? Egyelőre nem tudjuk a válaszokat, talán sejtjük, de nem akarunk tudomást venni róla. Az én generációm egy békés, konszolidált időszakba született bele, nem tapasztaltuk meg milyen amikor forrong a levegő, amikor védeni kellett volna a hazánkat. Negyven év alatt nem is igazán neveltek hazaszeretetre bennünket, aki nem kapta meg otthon az erre irányuló nevelést, annak nem jelent sokat ez a fogalom. az elmúlt hetek eseményei azonban sok embert ráébresztettek arra, mi az hogy védeni a hazánkat, határainkat, érdekeinket, értékeinket. Azt gondolom, hogy keserves tanulási időszak előtt állunk!
Bármi történik is körülöttünk, az országban, a világban, mindig keresni kell a boldog pillanatokat, hogy a hétköznapok elviselhetővé váljanak. Ott van minden napfelkeltében, egy pillangó önfeledt röptében, az unokám hangjában, mosolyában,pici ölelésében, a mindennapok munkájában, az emberek köszönésében, egy pihentető hétvégében, csak meg kell élni. :)
